Nézz szembe vele...

2014.01.30 10:06

Értem én, hogy sok a „szemfényvesztő”, a „sarlatán”, vagy, ahogy most összefoglaló néven trendi „aurahegesztő”-ként aposztrofálni az alternatív terápiás irányzatokat, mégis, azt gondolom, meg kell védenem magam. Azért különösen kellemetlen ez, mert nem tettem semmi olyat, ami magyarázatra szorulna, és mégis KELL. Mert hátulról, nem korrekt módon, nem szemtől-szembe: támadnak. Támadnak azok, akik nem ismernek, nem tudnak rólam semmit. Nem tudják mennyi időt, energiát, vagy akár pénzt fektettem abba, hogy tanuljak. Nem tudják, hogy hosszú évek óta erről szól az életem. Újabb és újabb irányzatokat keresek, tanulok. Mert korán megértettem, az ember minél többet tanul, annál biztosabb abban, hogy nagyon keveset tud.  És most, januárban már azon gondolkodom, hogy ha nyáron befejeződik a jelenlegi képzésem, mivel folytatom. És már most januárban megvan a következő irány. Mert érdekel, mert szeretem, mert fejlődöm, mert ez a dolgom. Segíteni. Azt, hogy szűknek érzem a hagyományos pszichológia kereteit, vagy ha valaki elakad a saját életében nem küldöm rögtön agyműtétre, sosem hangoztatom. Mert tiszteletben tartom a másikat. Neki adott esetben az a feladata, hogy kóros állapotokat keressen, gyógyszert írjon, vagy agyat műtsön. És ezért én nem minősítem. Tiszteletben tartom, hogy neki arra volt hívása, természetes, hogy arra indult. Elférünk egymás mellett, sőt, adott esetben még kiválóan együtt is tudunk dolgozni. Mert kiegészítjük egymást. Volt példa erre is.

A világunk a hitre, hitrendszerekre épül. Ahogy elítélendő valakit megítélni a vallási hovatartozása miatt, éppen úgy elítélendőnek tekinthető az is, ha valaki az én hitemet kérdőjelezi meg. Azt a hitemet, amit, mióta tudatom van, hordozok, hogy több ez a világ, mint amit a szemünkkel látunk, több annál, mint amit a két kezünkkel ebből megfoghatunk. Többek vagyunk, mint anyag, mint fizikai test. Én nem akarok senkit meggyőzni a magam igazáról. Nekem elég, hogy én TUDOM.

Ahogy tudom azt is, a félelem generálja a támadásokat. Valahol a lelke mélyén érzi, tudja Ő is, nagyon szűk keretek között mozog. Saját maga szűkíti be, pedig ezek a keretek rugalmasak. Én döntöm el, mennyit engedek be. Ő is eldöntötte, kijelölte a saját határait, és nem örül annak, ha az én tereim tágasabbak. De ez sem baj, megerősít, hitet ad, hogy jó úton járok, jó az irány. Mert figyelnek, felfigyelnek arra, amit csinálok.

A módszer nem tetszik. Hogy beletesznek egy kalapba, és minősítenek. Anélkül, hogy bárminek utánajártak volna. Szenzáció kell, nézettség, eladhatóság.

És volt konklúzió persze. Nem én voltam korrekt, nem az, amit mondtam, vagy ahogy a lehetőségekről tájékoztattam, nem. Az egyetlen pozitív megnyilatkozás, hogy „de legalább nem kért érte pénzt”.  Végig sem gondolta, miért. Meg sem akarta érteni, hogyan működöm. Igen, valóban nem kérek pénzt azért, ha valakinek nem tudok segíteni. Ez így normális. Nekem. Pedig utaztam, parkoltam, rászántam az időmet, az energiámat, megkapta ugyanazt a figyelmet, mint bárki más, aki fizet. De ennek bele kell férnie. Az Ő és az én jóérzésem miatt. Mert nem tudtam neki segíteni. Mert az a nagyjából 20 perc erről szólt, hogy nem tudok. Elmondta, miért jött. Én elmondtam, ez nem az én kompetenciám. Szakorvoshoz küldtem. Ő erősködött, hogy de csak bennem bízik, csak velem akar dolgozni. Elküldtem. Ez sem győzte meg, hogy hiába simogatja az egómat, hiába állítja, hogy én vagyok az egyetlen, aki neki segíteni tud, tudok nemet mondani. Mert ebben én nem vagyok kompetens. Képes vagyok ezt felismerni, belátni, és ennek megfelelően cselekedni. És mert elsősorban nem a pénzről szól. Hanem RÓLA.

És igazából ezt az egyet sajnálom, hogy pont ez marad ki…

Nézz szembe vele...

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása